Sajnos nem új keletű a probléma, hiszen ez már generációk óta így zajlik.
Természetesen ez nem csak az iskolai oktatásra vonatkozik, ez a szemlélet áthatja már az óvodát, de még a bölcsődét is!
Nem csoda!
Így nőttek fel a generációk, ebben a szellemben és amíg ezen nem változtatunk, amíg valaki azt nem mondja, hogy állj és ne tovább, addig marad minden a megszokott, ám hibás módon.
Sőt!
Ezt visszük tovább a magánéletünkbe is!
Mire is gondolok konkrétan?
Elsőre vegyük az óvodát:
Sokkal, de sokkal többször hallod az óvónőtől, hogy gyermeked valamit nem csinált jól, nem ette meg az ebédet, szaladgált, nem rakta el a játékát…., minthogy szépen megmosta a fogát, összeszedte a szemetet, segített a társának az öltözésben.
Ám az iskolában sem jobb a helyzet:
Még a kitűnő tanulónak is keresnek valamit, amire panaszkodni lehet!
Hát igen, aki keres, az talál!
Szeretünk mi magyarok panaszkodni, siránkozni, hiszen ezt tanultuk meg!
A 22-es csapdája: ezt kaptuk, ezt tudjuk továbbadni! Amíg valaki vagy valakik meg nem szakítják a láncot!
A következő mondat tud leginkább bosszantani:
5-ös, de!
Amikor az egyik év végi – egy egész hetet felölelő – magántanulói vizsga után leültünk a vizsgáztató tanárokkal, hogy meghallgassuk az értékelést, (ahol kiderült, hogy Gergely mindenből 5-ösre vizsgázott) magunkba roskadva, rosszkedvűen léptünk ki. Férjem fogadott minket, aki azonnal azt kérdezte, hogy mi a baj, mi történt. Percekig soroltuk a bent hallott negatív kritikákat, amikor kinyitotta a bizonyítványt és értetlenül csak ennyit kérdezett:
De hát minden 5-ös, mire kell javítani, 6-osra?
A következő évben az értékelés előtt felálltam és a következőt kértem:
Szívesen meghallgatom a hiányosságokat, ha Gergely nem teljesített 5-ösre. Viszont, ha 5-ös, akkor nincs de!
Elárulom, hogy innentől kezdve rövid volt az értékelés, hiszen minden évben 5-ösre teljesített az összes tantárgyból.
Miért tartom ezt a hibakereső funkciót rossznak?
Hol is kezdjem?
- Mert nem azt erősítjük egy gyermekben, hogy Ő bizony ebben vagy abban jó, hanem folyamatosan az önbizalmát romboljuk. Vagyis, ha jó is valamiben, még csírájában elfojtjuk, nem hogy erősítenénk.
- Tehát esélye sem lesz egy gyermeknek, de még a szülőnek sem, hogy meg tudják találni, drága, féltett kincsük miben lesz kiváló, miben találja meg felnőttként azt a hivatást, melyet szeretve végez.
- A gyermeki mindennapokat nem a vidámság és önfeledt öröm fogja jellemezni, hanem úgy tűnik el a gyerkőcök arcáról már 8-10-14 évesen a mosoly, mintha ez természetes lenne. Nincs ennél szomorúbb!
- Nem utolsó sorban pedig bevisszük ezt a szemléletet a családunkba is és az állandó elégedetlenség érzése megkeseríti az együtt töltött perceket felnőttnek, gyermeknek egyaránt.
Ha a nyugati oktatási rendszerben egy gyerkőc mindenből 3-as, de egy valamiből 5-ös, akkor a pedagógus kéri a szülőket, hogy keressenek külön tanárt abból a tantárgyból, amiben ilyen jó eredményt produkált, hogy még kiválóbbá válhasson.
Nálunk, ha egy gyerkőc mindenből 5-ös, de egy tantárgyból 4-es, akkor szólnak a szülőknek, hogy keressen egy korrepetáló tanárt, aki abból is 5-ös eredményre viszi.
Tehát egy fantasztikus gyerkőc önbizalmát romboljuk, hogy nem vagy elég jó valamiben! Nem arról beszélünk, hogy milyen csodálatos vagy, mert ennyi tantárgyból kitűnő eredménnyel rendelkezel!
Mondjátok, hogy ez nem hibakereső funkció?
De miért olyan nagy probléma ez számomra?
Mert 13-20 évet oktatási rendszerben töltünk. Ezeket a normákat, értékrendeket sajátítjuk el, ezt visszük át az otthonainkba, majd párkapcsolatainkba, családunkba!
És, mint egy mókuskerékben, csapdába esünk!
Pedig csak meg kellene végre szakítanunk a láncot az óvodákban, iskolákban, hogy végre egy önbizalommal teli, munkáját, hivatását szerető nemzedéket tudjunk útjára bocsátani.
Első lépésként talán kezdhetnénk ott, hogy újra, mint a világ nagyon nagy részén, végre tényleg 6 évesen kezdenék a gyerkőcök az iskolát! Mert tetszik vagy sem, nagy törés egy gyerkőc számára, ha a vele egyidős társai kezdhetik az iskolát, de ő még nem.
Kedves Pedagógusok, kedves Szülők!
Tudom, hogy számotokra sem jó ez a helyzet. Ti is szívesebben mondanátok és hallanátok a pozitív dolgokról, amikor a gyermekek kerülnek a beszéd központjába. Tisztában vagyok azzal is, hogy nem söpörhetjük a szőnyeg alá a problémákat sem! Én csak annyit kérek, hogy rangsoroljunk. Legyen fontosabb, hogy miben jó valaki és nem az, hogy miben nem.
Hiszem és vallom:
„Minden gyerkőc tehetséges valamiben, csak azt a valamit meg kell találni!”
Kezdjük el most, minden szinten: bölcsődében, óvodában, iskolában és természetesen otthon!
Képesek vagyunk rá, meg tudjuk csinálni!
Üdvözlettel: Gyerkőcökkel Suttogó